Augusztus utolsó hétfője.
Jól indított nap után siettem falmászótársamhoz, akit már jó párszor megvárakoztattam. Állandóan kések, és emiatt állandóan feszengek. Most csak 1 órát várt rám. (...)
A szívem zakatolt, mert két férfi is írt nekem párhuzamosan messengeren, két férfi, akik iránt kialakult egy minimál kötődésem az elmúlt hetek randijai alatt, de az ember lánya érzi: valami nem az igazi. 

Ez az utolsó mondat pedig abszolút megerősítést nyert, mert amikor a város legkisebb, isten háta mögötti  falmászótermébe beléptem, egy barna szempár tapadt rám, és az én szemem is rátapadt: ott volt ő, a magas, izmos karú, bohém kinézetű,  loboncos hajú harmincas srác. Csuklóján egy rakás karkötő, hajában is egy csomó dísz, rasztatincs, pontpiercing az orrban. Először úgy hallottam, hogy spanyolul, majd angolul beszél.
Egyszerűen nem tudtuk levenni a szemünket egymásról. Hamar zavarba is jöttem, össze-vissza zagyváltam a recepciósnak, el  is felejtettem, hogy mászni jöttem.

Gyorsan besiettem az öltözőbe, majd összefutottam a mászótársaimmal. Ez a kis szemezés abszolút dekoncentrálttá tett, ami falmászásnál, ahol biztosítod a párod, nos, nem a legelőnyösebb :)
Szóval küzdöttem ellene... de nem ment. Mert olyan pici volt a terem, hogy folyton egymás mellé kerültünk.
Ő persze tökéletesen mászott, mondjuk ilyen izomzattal, testalkattal nincs nehéz dolga.
Folyamatosan azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Állandó párbeszédben voltam az elmémmel: "FIGYELJ! ÖSSZPONTOSíTS! EGY EMBER ÉLETE A KEZEDBEN VAN!" de akkor jött egy hang "de ha csak egy szemmel balra kukkantok? nem lesz gond, nanannaa kérlek, úgy akarom látni ezt a helyes srácot". És a balszemem elkapta a srác tekintetét. Majd a mosolyát.

És aztán a 2-3 órás mászás alatt ez kitartott. A terem végéből, a terem két sarkából, a terem közepéről, mindenhonnan. Pedig nem terveztem 10-ig maradni, hiszen programom volt, az egyik nem meggyőző pasival lebeszéltem egy bizonytalan találkát, pont 10-re. De egyáltalán eszembe sem jutott...
Amikor a mászótársaimmal lenyújtottunk, gyerekes módon hangosan pofáztam magamról, minél érdekesebb dolgokról, hátha meghallja, milyen szuper leszólitanivaló csirke vagyok. Mert hogy a srác, bár a haverjai már leléptek öltözni, ő még ott maradt, és nyomogatta a telefonját, körbesétált, mosolygott, feltűnően várakozott.. De nem mert leszólítani.

Amikor már tényleg eljött a záróra, akkor viszont felálltunk a társammal, és ahogy az öltöző felé indultam, kicsit zavartan odaköszönt, hogy "helló", én meg vissza, majd gyorsan bemenekültem az öltözőbe. 
Öltöző? Ha-ha. Az öltöző mindössze egy lepedővel volt leválasztva az előtértől. Egy résen be-és ki is lehetett kukucskálni, és ezen a résen pont megláttam a melltartóm felvétele közben, hogy a srác a lepedő előtt téblábol.

Dobogott a szívem, hogy mi lesz. Az intuícióim valami nagyon pozitív, melegségeset jeleztek... de arra aztán végképp nem gondoltam volna, hogy a srác fogja, és bedugja a fejét a lepelen, és azt mondja, "Szia, bocsi, ne haragudj. De úgy érzem, hogy el kell kérnem a telefonszámodat. Elkérhetem a telefonszámodat?".
Valószínűleg fülig vörösödtem. Ráripakodtam, hogy ez egy öltözőőő! Mire elszégyellte magát, visszahúzódott, hogy "igenigen-igaz, bocsi-bocsi". Utánaléptem, rámosolyogtam, mélyen a szemébe nézve mondtam, "Najó, megadom". Odaadta a kissé megviselt, repedésekkel teli telefonját, én pedig már pötyögtem a számokat.

"Anikó? Anikónak hívnak?"-kérdezte. Értetlenül néztem rá, "Honnan tudtad?".
- Van a családban is. Nem tudom, megérzés. Viszont az a helyzet, hogy jövőhéten megyek Svédországba. De úgy érzem, hogy találkoznunk kell, nagyon szeretnék veled találkozni. Persze, ha van kedved. Ja és amúgy megcsörgetnélek téged, de az van, hogy semmi pénz nincs a telefonomon.

"Neeeeem hiszem eeeeeel! " - üvöltött bennem egy hang. Végre, egy helyes pasi leszólít és elkéri a hagyományos módon a telefonszámomat. Utoljára a komoly kapcsolatom kezdődött így, több, mint 3 évvel ezelőtt. Erre kiderül, hogy csak 1 hétig marad. És nem csak nyaralni megy Svédországba, hanem tanulni, legalább félévre... Ezért a semmiből feltámadt intenzív romantikus érzéseim és ábrándjaim pár perc alatt el is haltak.

De belementem. Nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. Annnyira-annyira bejöttünk egymásnak, és ez a kölcsönösség eszméletlenül feltüzelt. Az, hogy végre korban hozzámillő férfi, még inkább imponált.
Az ajtóig kísért, ahol rákérdezett, hogy mi a vezetéknevem, mert megkeresne FB-n is. És még egyszer nyomatékosította, hogy nagyon szeretne találkozni velem.

Mindeközben a mászótársaim eléggé kiakadtak rám, mert megint várakozniuk kellett miattam.

Rövidesen a Messengeremen érkezett is üzenet a kis oroszlántól, akit hívjunk innentől "Á"-nak. Röviden tömören annyit írt, hogy gyorsan ír, hogy ne felejtődjön el semmi.

De ezután nem alakult ki semmilyen viharos csetbeszélgetés. Ezért maradt a másik randipartnerem, aki persze jól megsértődött rám, hogy még Budán járkáltam negyed 11kor,  így lebeszéltünk egy másnapi randit.

Hazafelé a buszon aztán ment a szokásos facebook-csekk a telefonon, és hamar kiderült számomra, hogy "Á" egy hihetetlenül érdekes személyiség lehet. Rengeteget utazik, rengeteg mindennel foglalkozik... A képei között néger kisgyerekkel pózolt. Ekkor még nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy hány éves. Mivel kicsit megszeppent volt a teremben, azt gondoltam, hogy fiatalabb, mint én.

Másnap egyeztettünk, hogy szerdán találkozzunk. Határozottan kijelentette, hogy menjünk barlangászni. Nekem végtelenül imponált, hogy végre egy kalandvágyó férfival hoz össze a sors, aki minden hülyeségben és extrémségben benne van, mint én. De a cseten mondhatni paraszt módon írt, nem hatotta át az a hétfői romantika. Az egyik facebook-os posztom alá is random odakommentelt valami kötekedést, de bejelölni nem jelölt be ismerősnek. 

Aztán a beszélgetés hamar elhalt, érződött, hogy ő elfoglalt, éppen siklóernyőzni ment (talán). Tudtam, hogy nem ő lesz az az ember, akivel maratoni pötyögést nyomunk le - de nem is baj, kár lenne a helyes pofijától távol tartani magam.

Kedd este pedig jött a lebeszélt randi, ami eléggé borzasztóan alakult. De azt majd egy másik posztban.

Eljött a szerda. Az emberünk nem adott életjelet egészen délután 1-ig. A barlangászáshoz nem jött meg az engedély, így falmászást beszéltünk le. Csakhogy minden ruhám koszos volt, és azt gondoltam, hogy hamar végigrohanok a Decathlonban, veszek egy nacit és hazavonatozok, megmosom a hajam, előveszem a szekrényből a szexi külsőmet - mindezt majd 1 óra alatt - aha persze!

Botrányosan későn értem haza, amiből az lett, hogy a falmászást offolta (JAJDEJÓ! mondjuk ekkor vettem észre azt is, hogy a nagy sietségben S helyett XXS-es nadrágot sikerült venni), és megint módosított: menjünk sörözni.

Aztán megint módosított: 19.30-kor azt írja, hogy el tudom-e érni a 20.00-as Fótra induló vonatot a Nyugatiban?
Mert hogy az a helyzet, hogy az anyukáját elviszi kirándulni másnap a Magas-Tátrába, és sajnálja, de nem sokáig fog ráérni, korán kell kelnie, de pénteken mindenképpen folytatná majd a találkozót.
Kicsit kezdett idegesítővé válni a szitu, ez a sok módosítás, közben meg írtó izgalmas volt, és szerelmeses.
Az univerzum viszont mindenhonnan akadályozott: ultracsigalassúsággal ment a busz, a troli előttem ment el, a következő pedig sosem jött, a vonat késett. Szóval idegileg ezalatt a 20 perc alatt eléggé kikészültem.
Majd azt írta, hívjam majd fel, mert nincs pénz a kártyáján.

Na ez a téma megint csak felhúzott. Mi az, hogy nincs pénze? Miért nem tölti fel? Rendben van, hogy céges a telóm, és ingyen telefonálok, de ő ezt még nem tudja...Ráadásul, miért pont Fótra? Vajon arra lakik? Tényleg ennyit alkalmazkodom egy pasihoz, csak azért, mert 1 hét múlva Svédországba repül?
Jött a vonat, felszálltam, de már hívtam is, hogy ááá nem fogok odaérni, pont előttem fog elmenni a másik vonat. Viszont mégis odaértünk a Nyugatiba, 20.55-kor. Megint telefon, de örömittas : ezazazaz! Elérem! 
"Na szuper! akkor megveszem a jegyeket!!"
"Jó!!!"
- és ebben a pillanatban lefékezett a vonatom, 200 méterre a perontól. Azt hittem, felrobbanok. Csak álltunk és vártunk, hogy elinduljon egy vonat, aminek a helyére tud leparkolni a mienk. Ment is a csalódott telefon:
"Neeeee mégsem érem el!!"
"Ahhh.... én meg nem tudom megvenni a jegyeket, nem fogad el az automata érméket"

- Na ez nagyon vicces szitu volt. De egyre inkább tűnödtem, hogy mire figyelmeztet az univerzum, mert ilyen akadályozottságot még nem éltem át..

Az első vágányoknál várt..Lazán, vagányan, elképesztő férfias természetességgel nekidőlt egy oszlopnak, előtte a világoskék bringája...Meglátott, és mosolygott, és mosolyogtak a szemei. Odaléptem hozzá, és a puszi, amit adtunk egymásnak lassú volt, meleg, finom és puha. Szívmelengető. Sóhajtottam egyet magamban "Mi lesz ebből"...

Bement sörért egy kisboltba, én kint vigyáztam a bringájára. Többször hátrafordult, és huncutul vigyorgott.
Közben lekameráztam a bringáját, mert volt egy egyedi jelölése, de ez titok, még aztán felismeritek, hihi.

Elsétáltunk a következő vonathoz... és úgy beszélgettünk, mint azok, akik évek óta ismerik egymást. Ez el is hangzott viszonylag hamar, hogy olyan furcsa, mintha ismernénk egymást valahonnan.
Kiderült, hogy párhumazosan kettő mesterképzésben próbál majd szuperálni a következő hetekben, hónapokban, miközben még önkénteskedni is elmenne, és közben meg 29 éves, és le kéne nyugodni-higgadni, dolgozni menni, nem utazni többet. Azt mondta, rendesen szorong, kapargatta a lábát a múlt éjszaka. Maga is meglepődött, hogy ennyire szorongana attól, ami rá vár?

Felszálltunk a vonatra, megvette a jegyemet. Egy 4-es ülésbe ültünk, egymással szemben. Be nem állt a szája, folyamatosan nevettem, hűmegháztam. Eszméletlen izgalmas élete volt/van, hajmeresztő sztorikat mesét.
Éppen arról magyarázott, hogyan próbálta konfliktusmegoldó képességeit kamatoztatni kellemetlen helyzetekben, afrikai kinttartózkodása alatt, ahol aztán leselkedik az emberre néhány veszély - amikor csörrent a telefon: gondolkodás nélül felkapta, az anyukája volt. 

De közben rám nézett.. meleg tekintetével végigmért.. Hamar zavarba jöttem.
Még egy jó darabig ment a dumaparti, amikor egy hajléktalan nő koldulása szakított minket félbe. "Á" persze elővette a tárcáját, vadászott neki egy kevés érmét. A nő ezt követően gyorsan leugrott a zsákmánnyal.
Én elengedtem egy rosszmájú "úgyis drogra költi"-megjegyzést..

Ezután pedig tinigyerekek szállták meg a vonatot, két lány le is ült mellénk. Persze, láttam, hogy "Á" nem tagadhatja le, hogy férfi: nem bírt ellenállni a lenge ruháknak, hogy ne bámuljon utánuk... Aztán egyszer csak felszállt egy harmincas szőkeség, aki nagy vigyorogva közeledett felénk, vagyis, "Á" felé. "Á" mellett ülő lányka hamar felpattant, hogy átadja a helyét az ismeretlen nőnek, látva, hogy van valami nagy kötelék itt.

Először azt hittem, hogy a húga, vagy a nővére. De úgy rátapasztotta a szemét "Á"-ra... "de nem, nem lehet"-mosolyogtam azon a gondolaton, hogy ekkora mákom nem lehet, hogy a srácnak a csaja szállt fel és most lebukik a szemem láttára.

Márpedig a szituáció egyre inkább ebbe az irányba mutatott. Ugyanis "Á" csak a csajra nézett, a csaj pedig ő rá. Csók, puszi semmi... de a bizalmi viszony nagyon is ott volt. Ment a susmus, amiből egy szót sem értettem, és a legfelháborítóbb az egészben, hogy ez a nő képes volt EGYSZER SEM RÁM NÉZNI.

Teljesen kizárt engem a látóteréből, abszolút nem akarta tudomásul venni, hogy "Á" társaságban van...vagy volt, addig. Kezdtem igazán kényelmetlenül érezni magam, mert bárhogy nézem, mégha a nő kretén és bunkó is, "Á" a férfi, akinek kezelnie kellene a szituációt, pláne, hogy előtte nem sokkal részletezte, hogyan sikerült a gyakorlatban alkalmaznia a konfliktuskezelés órán elsajátítottakat... Nos megmondom: nagy nulla eredménnyel!

Legalább 10 percig dumáltak így, egymás melett, velem szemben. Rám sem hederítve. A nő még mindig nem nézett rám, gondosan ügyelt rá. Talán kiszólt valamit "Á" az éppen aktuális beszélgetésükből, hogy mit gondolok róla.. Illetve én is próbálkoztam utalgatni a mi alakuló viszonyunkra, és magamhoz ragadni a szót. Röhejes volt :D Ekkor a nő mintha rám nézett volna gyorsan, de visszaemelte kényelmi pozíciójába a tekintetét, "Á"-ra. Aztán  egyértelműsítettem a szitut azza kérdéssel "Mikor érünk a fóti tóhoz? Úgy várom". A nő talán pár mondatot még váltott velem, aztán a telefonjába bújt. "Á" pedig a beszélgetés kapcsán felmerült piócának nézett utána az ÉN telefonomon, mert azon van net, és be akarta bizonyítani, hogy a pióca mérgező... 

Rettenetesen éreztem magam, pedig nagy reményekkel indultam erre a randira.. miután leszálltunk a vonatról, a lány hála az égnek nem jött velünk. És "Á" abszolút nem tért ki rá, nem kért bocsánatot, nem magyarázkodott, hanem be sem állt a szája, gyorsan kérdezett 10 dolgot, és így hamar elterelte a figyelmemet...